Mi segített, hogy ràfordulhassak arra az útra, ami igazàn bennem volt, van? Ami ott volt az orrom előtt s mégis idő kellett míg meglàttam?
Tudnotok kell, hogy nagyon szeretek néptàncolni.
Ez egy olyan kikapcsolódás szàmomra, ami kimozdít a hétköznapok mozgalmas monotonitàsàból. Amikor csak magam lépek ki a küszöbön, egyedül, csalàd nélkül. Ez feltölt testileg lelkileg.
Elvaràzsol ez a világa a zenéknek, a mozgàsoknak és az egész hozzàkapcsolódó kultúra. A viseletek sokszínűsége, a népszokások mélyen gyökerező ősisége.
Ezt a sokszínűséget, ezeket a tàncokat akarom megfesteni nektek. Megfesteni tàncos lelkem színes tükörképét. Megmutatni ősi örökségünk mozdulatokban őrzött üzenetét, a viseletek tarka vilàgàt.
Furcsa lehet így elsőre, hogy megfestek egy tàncot, egy hagyomànyt a sajàt stílusomban. Hogy àtdolgozva élményeimet, képpé “gyúrva” tàrom elétek. De ràjöttem, ez a kettő együtt van bennem összefonódva. S most màr nem akarom szétvàlasztani.
Mert be kell vallanom, eddig kicsit két szék között éreztem magam. Mondvàn, aki népit keres, annak ez nem az. Aki nem népit keres, annak meg túl az.
Az biztos, hogy ez a stílus rengeteg koràbbi emlékemből, élményemből àllt össze, amikről mindenképp mesélek majd.
Idei, tàncos szempontból nagyon intenzív ősz egyik utolsó eseményén hangzott el egy mondat, ami annyira megtalàlt és felnyitotta a szemem, hogy ott azonnal éreztem, te jó ég ezt akarom. Ezt kell mindenkinek megmutatni. Megmutatni a szavakba önthetetlent. Az érzést, amit tànc közben él meg az ember.
És emlékeztek? Mikor egy jàték soràn azt kértem, írjàtok le, ti milyen embernek ajànlanàtok a dolgaimat, illetve milyen szavakkal jellemeznétek? Sokan írtatok, olyan jól esett! S olyan egyértelműen kirajzolódott, hogy amit én “okosan” megmagyaràztam magamnak, az nincs úgy.
Aki szereti a népi kultúràt, az ebben is megtalàlja azt, ami megszólítja.
Köszönöm nektek!